HŐBÖRGŐ JÁNOS MÁTYÁS KÁROLY

Történik Alsóripityánka faluban. Hőbőrgő falusi gazda. Jobban mondva: disznópásztorból lett falusi gazda, majd bíró, majd képviselő, majd tartalékos főhadnagy, három érdemkereszttel. Hőbőrgő egy nap arra eszmél, hogy valami megváltozott, „elromlott” a fejében: már nincs semminemű saját akarata. Előbb az alkoholba menekül, majd kolostorba vonul, hogy megírja a „nagy művet”. De minden kitörési szándék hiábavaló, elnökké választják. „Becsvágyam kielégítése megsemmisítette pszichikai gerincemet. De azért véghezviszem a magamét. Arra még telik az erőmből. Ne féljetek. De valami, amit senki sem ismer, végérvényesen elpusztult bennem. Vagy talán soha nem is volt?” – morfondírozik beiktatása előtt. Stanislaw Ignecy Witkiewicz a 20. század első felének már-már reneszánsz polihisztorokat idéző fenegyereke: festőművész, fotográfus, művészetteoretikus, novellista, drámaíró, aki minden területen maradandót alkotott. A színházban radikális szakításra törekedett a nyugati drámai hagyományokkal, az arisztotelészi elvekkel, tagadta a cselekmény, a következetes karakterek és a valószerűség fontosságát. Ehelyett a drámáiban szívesen dolgozott a meghökkentéssel, a nonszensz elemekkel, a sokkhatással, hogy kimozdítsa a nézőket a megszokott
pozíciójukból. Witkiewicz életében színpadi művei nem arattak különösebb sikert, az utókor azonban felismerte az értékeit, és az abszurdba, valamint az avantgárd áramlatokba sorolta be a munkásságát.